ELSŐ FEJEZET

Egy tengerrel körülölelt szeglet, egy felhők árnyékolta föld szülötte vagyok,mely, amikor a bolygó felszíne a maga parttalan óceánjaival és úttalan kontinenseivel megjelenik lelki szemeim előtt, figyelemre nem méltó pötty csupán a hatalmas egészben; és mégis, midőn szellemi erő tekintetében kiegyensúlyozott volt, messze felülmúlt nálánál nagyobb kiterjedésű és népességű országokat is. Ez olyannyira igaz, hogy egyedül az emberi szellem volt a teremtője mindannak, ami jó vagy nagy, és maga a természet csupán első minisztere lehetett ennek a szellemnek. A messze északon, a zavaros tengerben fekvő Anglia álmaimban most nagy és megfelelő legénységgel rendelkező hajó alakjában jelenik meg, amely uralta a szeleket, és büszkén szállt a hullámokon. Ifjúkoromban számomra a mindenség volt. Amikor a honi dombok valamelyikén álltam, és azt láttam, hogy síkság és hegy elnyúlik egészen látóhatárom legszéléig, rajtuk honfitársaim lakhelyeinek pöttyei, akik munkájukkal a földet termékennyé tették, az a pont volt számomra magának a Földnek a középpontja, s a bolygó többi része mese csupán, amely sem képzeletem, sem értelmem erőfeszítésére nem méltó.

Szerencsém kezdettől fogva azt példázza, mekkora hatással lehet a változékonyság az ember életének menetére. Ami engem illet, mindezt szinte örököltem. Atyám azoknak az embereknek egyike volt, akikre a természet bőkezűen árasztotta az olyan ajándékokat, amilyen az éles elme és a képzelet, majd hagyta, hogy az élete bárkáját úgy hajtsák a szelek, hogy közben hiányzik a józan ész kormánylapátja vagy az ítélőképesség, hogy az utazás révkalauzaként működjék. Származása homályos volt, ám a körülmények segítségével gyorsan a köz érdeklődésének előterébe került, és kis atyai birtokát hamarosan elfecsérelte a divat és a fényűzés fenséges színpadán, ahol szerepelt. Gondtalan ifjúsága rövid évei alatt imádták a jól nevelt naplopók, nem kis mértékben az ifjú uralkodó is, aki elmenekült a pártintrikák és a királykodás fárasztó kötelességei elől, hogy mindig biztos szórakozást és szellemi örömöt találjon atyám társaságában. Atyámat állandóan nehézségekbe sodorták soha kordában nem tartott szeszélyei, amelyekből csupán találékonysága menekítette ki; a becsületbeli és szakmai tartozások egyre növekvő mennyiségét, amely bárki mást földre terített volna, ő könnyű lélekkel és féktelen derűvel viselte, miközben társasága oly igen szükséges volt a gazdagok asztalainál és összejöveteleinél, hogy kötelességmulasztásait bocsánatos bűnnek tekintették, őt magát pedig mámorító hízelgéssel fogadták.

Az ilyesfajta népszerűség, ahogyan a többi is, tünékeny, és a mindennemű nehézségek, amelyekkel fel kellett vennie a harcot, ijesztő mértékben növekedtek, összevetve szerény eszközeivel, amelyek segítségével adósságaitól megszabadulhatott. Ilyenkor a király, az atyámért való lelkesedésétől vezetve, segítségére sietett, és barátját kedvesen megleckéztette; atyám pedig készségesen ígéretet tett, hogy megjavul, de társaságra vágyó természete, a megszokott csodálat iránti vágya és leginkább a szerencsejáték ördöge, amely teljességgel a hatalmában tartotta, jó elhatározásait mulandóvá, ígéreteit hiábavalóvá tette. A vérmérsékletére oly jellemző gyors érzékenységével észlelte, hogy hatóereje a briliáns körben hanyatlik. A király megnősült, és Ausztria gőgös hercegnője, akiből Anglia királynéja lett, a divat meghatározója, rossz szemmel nézte atyám hibáit és megvetéssel királyi urának atyám iránt táplált szeretetét. Atyám érezte, hogy közel a bukása, ám ahelyett, hogy kihasználta volna a vihar előtti utolsó szélcsendet, mentve magát, arra törekedett, hogy a jövendőbeli rossz helyett még nagyobb áldozatokat hozzon a gyönyör istenségének, sorsa csalóka és kegyetlen bírájának.

A király, aki pompás természetű, de befolyásolható ember volt, immár dölyfös hitvese készséges tanítványává vált. Rávétetett, hogy rendkívül rosszallón, végezetül pedig utálattal szemlélje atyám szégyentelenségét és dőreségeit. Igaz, hogy jelenléte elűzte ezeket a fellegeket, melegszívű őszintesége, szellemes ötletei és megnyerő modora ellenállhatatlanok voltak: csak amikor eltávozott, s a hibáiról újabb elbeszéléseket töltöttek királyi barátja fülébe, akkor veszítette el befolyását. A királyné ügyes udvartartása meghosszabbította ezeket a távolléteket, és vádakat gyűjtött. Végül a király már csak a zaklatások állandó forrását láthatta benne, s tudta, hogy atyám társaságának rövid életű élvezetéért hosszadalmasan kell majd vezekelnie, újabb kínos elbeszéléseket kell végighallgatnia a túlkapásokról, amelyek igazát nem képes cáfolni. Így hát még egy kísérletet tett atyám megszelídítésére azzal, hogy ha kudarcot vall, örökre eltaszítja.

A jelenet messzemenően érdekfeszítő és szenvedéllyel teli lehetett. Egy nagyhatalmú király, akit szembetűnő jósága korábban engedékennyé tett, és most fennkölten szórja intelmeit, hol esdekelve, hol szemrehányón kérleli barátját, hogy törődjön valódi érdekeivel, határozottan kerülje azokat a csábításokat, amelyek amúgy is sietve elhagyják, és használja nagy adottságait olyan értékes területeken, ahol ő, az uralkodója volna támasza, oszlopa és úttörője. Atyám érezte ezt a kedvességet, egy pillanatig nagyra törő álmok lebegtek szeme előtt, és úgy érezte, helyes volna jelenlegi foglalatosságait felcserélni nemesebb kötelességekre. Őszintén és szenvedélyesen tette a kívánt ígéretet; további kegyként királyi urától pénzösszeget kapott, hogy fedezze nyomasztó tartozásait, és kedvező körülmények között kezdhesse új pályafutását. Még azon az éjszakán, miközben telve volt hálával és helyes elhatározásokkal, ezt az egész összeget, sőt a dupláját elvesztette a játékasztalnál. Minthogy szégyellt volna ismét a királyhoz folyamodni, hátat fordított Londonnak, hamis örömeinek és makacs nyomorúságainak, s egyedüli társául a szegénységgel, magányba temetkezett Cumberland dombjai között. Szellemességére, bonmot-ira, személyes vonzerejére, izgató modorára és társasági tehetségére sokáig emlékeztek, híre szájról szájra járt. Ha megkérdezted, hol volt immár a divatnak ez a kegyence, a nemeseknek ez a cimborája, ez a kitörő fénysugár, amely idegen ragyogással aranyozta be az udvaroncok és az élvhajhászok gyülekezeteit – azt hallottad, felhő borul rá, elveszett ember; senki nem gondolta, járna neki, hogy valódi szolgálatokkal fizessék vissza az élvezetet, vagy hogy briliáns elméjének hosszú uralkodása nyugdíjat érdemelne, miután visszavonult. A király panaszkodott a hiányára, szerette ismételgetni a mondásait, mesélni egykori közös kalandjaikat és dicsőíteni a tehetségét – de visszaemlékezései itt véget is értek.

Közben elfeledett atyám nem tudott felejteni. Sopánkodott annak elvesztésén, amire nagyobb szüksége volt, mint levegőre vagy élelemre: a gyönyörök izgalmai, a nemesek csodálata, a nagyok fényűző és kifinomult élete. Idegláz lett az eredménye, ez alatt annak a szegény parasztnak a lánya ápolta, kinek fedele alatt meghúzta magát. A lány bájos volt, gyengéd és mindenekelőtt kedves atyámhoz; az sem kelthet megdöbbenést, hogy az előkelő szépség egykori bálványa, még bukottan is, magasztos és csodás természetű lénynek tűnt fel az egyszerű parasztlány szemében. Kettejük vonzalma balsorsú házassághoz vezetett, ebből származom én.

Anyám gyengédsége és kedvessége ellenére, az ura egyre sopánkodott lealacsonyodott helyzete miatt. Mivel munkához nem szokott, nem tudta, miképpen járulhatna hozzá növekvő családja fenntartásához. Néha arra gondolt, a királyhoz folyamodik; a büszkeség és a szégyen egy ideig visszatartotta; és mielőtt oly nagy lett volna a szükség, hogy valamely erőfeszítésre késztette volna, meghalt. A katasztrófa bekövetkezte előtt akadt egy rövid közjáték, amikor a jövőbe tekintett, és aggodalommal töprengett a nyomorúságos helyzeten, amelyben felesége és gyermekei maradnak majd. Utolsó erőfeszítése egy levél volt a királyhoz, csupa megható ékesszólás és annak a briliáns szellemnek néhány felvillanása, amely atyám szerves része volt. Özvegyét és árváit királyi ura barátságára bízta, és elégedettnek érezte magát, hogy ezzel jólétüket inkább biztosítja a halálával, mint az életével. A levelet egy olyan nemesemberre bízta, aki majd – ebben nem kételkedett – végrehajtja azt a végső és olcsó szolgálatot, hogy a levelet eljuttatja az uralkodó kezébe.

Tartozásokat hagyott maga után, amikor meghalt, és csekély vagyonára nyomban lecsaptak hitelezői. Anyám, egyetlen fillér nélkül, két gyermekkel megterhelve, hétről hétre, hónapról hónapra gyötrő várakozással várta a választ, amely soha nem érkezett meg. Az apja portáján túl nem volt tapasztalata, és a major urának kúriájánál nagyobb pompát elképzelni sem tudott. Atyám életében megismerte a királyi ház és az udvari körök neveit, ám ezek a személyes tapasztalataihoz nem illő dolgok atyám elvesztése után, aki lényeget és valóságtartalmat adott nekik, homályossá és fantasztikussá váltak. Ha bármilyen körülmények között elegendő bátorságot gyűjtött volna ahhoz, hogy az ura által említett nemesekhez folyamodjon, atyám folyamodványának sikertelensége elhessegette volna a gondolatot. Ezért nem látott kiutat a nyomasztó szegénységből: az állandó gondok, no meg annak a csodás lénynek az elvesztése miatti fájdalom, akire változatlanul lelkes csodálattal gondolt, a nehéz munka és természetesen a gyenge egészség végre megszabadították a nélkülözés és a nyomor szomorú folytonosságától.

Elárvult gyermekeinek sorsa különösképpen nyomasztó volt. Az ő atyja az ország másik részéből költözött ide, és régen meghalt: nem volt egyetlen rokonuk sem, aki kézen fogta volna őket; számkivetettek voltak, koldusok, barát nélküli lények, akiknek a legszűkösebb alamizsna is kegynek számított, akikkel úgy bántak, mintha közönséges parasztgyerekek lettek volna, csak a legszegényebbnél is szegényebbek, akik meghalván, hálátlan örökséget hagytak rájuk, a föld szűkmarkú könyörületességét.

Én, az idősebb, ötéves voltam, amikor anyám elhunyt. A szüleim egyik beszélgetése és mindazok, amiket anyám megpróbált az eszembe vésni atyám barátairól abban a halvány reményben, hogy egyszer tán még hasznom származhat ebből a tudásból, ködös álomként kavargott agyamban. Megértettem, hogy más és magasabb rendű vagyok oltalmazóimnál és társaimnál, de nem tudtam, hogyan vagy minélfogva. Makacsul élt bennem a király és a nemesek nevével összefonódva valamiféle igazságtalanság érzete, ám ezekből az érzésekből nem tudtam levonni semmiféle irányadó következtetést. Legelőször úgy érzékeltem magamat, mint védtelen árvát Cumberland völgyei és hegyei között. Egy gazda szolgálatában álltam, és pásztorbottal kezemben, kutyámmal az oldalamon sok főből álló birkanyájat őriztem a közeli felföldön. Nemigen mondhatok dicséretet erről az életről, és a szenvedései ugyancsak felülmúlták az örömeit. Volt benne szabadság és közeli barátság a természettel, meg féktelen magány, ám bármennyire romantikus dolgok is ezek, nincsenek összhangban az ifjúságra jellemző tettvággyal és az emberi együttérzés óhajtásával. Sem nyájam gondozása, sem az évszakok váltózása nem elégítette ki mohó szellememet; a szabadban töltött élet és a sok szabadidő voltak azok a kísértések, amelyek ifjan törvénytelen szokásokhoz vezettek. Összeálltam hozzám hasonló, barát nélküli suhancokkal, bandát alakítottam belőlük, én voltam a főnökük és a kapitányuk. Valamennyien pásztorfiúk voltunk, és amíg nyájaink szétszéledtek a legelőkön, számos csibész tréfát fundáltunk ki és valósítottunk meg, amelyek ránk hozták a parasztok dühét és bosszúját. Én voltam társaim vezére és védelmezője, s minthogy kiemelkedtem közülük, csibészségeik jobbára rám ütöttek vissza. Ám amíg álltam a védelmükben a büntetéseket és a fájdalmat hősi lélekkel, cserébe megköveteltem, hogy dicsérjenek és engedelmeskedjenek nekem.

Ilyen iskolában a természetem durva, de határozott lett. Az a csodálat utáni vágy és csekély képesség az önuralomra, amelyeket atyámtól örököltem, ahogy a balsors ápolta őket, merésszé és féktelenné tettek. Durva voltam, mint az elemek, és tanulatlan, mint a gondozásomra bízott állatok. Gyakran hasonlítottam magamat hozzájuk, és amikor rájöttem, hogy felsőbbrendűségem leginkább a hatalmamban rejlett, hamarosan meggyőztem magam, hogy csupán hatalom dolgában vagyok csekélyebb a föld legfőbb urainál. A kifinomult filozófiában ilyen járatlanul és attól a nyughatatlan érzéstől űzve, hogy a társadalomban elfoglalható igazi helyemről letaszítottak, jártam a civilizált Anglia dombvidékét, oly bárdolatlan barbárként, amilyen Róma farkasok nevelte alapítója volt. Csak egy törvényt ismertem, a legerősebbét, és legnagyobb hőstettem az volt, hogy sosem adtam meg magam.

Hadd táncolok mégis kissé vissza ettől az önmagámra kimondott ítélettől. Anyám a halálakor, egyéb félig elfeledett és be nem tartott tanításain kívül, ünnepélyes intéssel rám bízta másik gyermeke testvéri felügyeletét, és ezt az egy kötelességemet a legjobb képességeim szerint teljesítettem, beleadva minden lelkesedésemet és szeretetemet, amire csak természetem képessé tett. A húgom három évvel volt fiatalabb nálam, kisdedként dajkáltam, és amikor eltérő nemünk más és más elfoglaltságot adott nekünk, s ez nagymértékben elválasztott minket, ő akkor is gondoskodó szeretetem tárgya maradt. Mi, árvák, a szó legteljesebb értelmében a szegények legszegényebbjei voltunk, s a nem tiszteltek közt a legmegvetettebbek. Ha merészségem és bátorságom szerzett számomra némi tiszteletteljes idegenkedést, húgom fiatalsága és neme, minthogy nem váltottak ki gyengédséget azáltal, hogy őt gyengének mutatták volna, számtalan vele szemben elkövetett megaláztatást eredményeztek, és a természete sem olyan volt, hogy enyhítette volna alantas helyzetének hatásait.

Ez az egyedülálló teremtés hozzám hasonlóan sokat örökölt atyánk sajátos vérmérsékletéből. Az arca csupa érzelem volt, szeme nem sötét, csak végtelenül mély, az ember egyik teret a másik után fedezte fel intellektuális tekintetében, s úgy érezte, hogy a szempárjában csillanó lélek a gondolatok mindenségét foglalja látókörébe. Sápadt és világos hajú volt, aranyhajának dús árnyalatai a halántékán ellenpontozták az alatta lévő eleven márvány színét. Durva parasztruhája kissé ellentmondott a kifinomult érzelmeknek, amelyeket arca kifejezett, s különös módon mégis összhangban volt velük. Akárcsak Guido szentjeinek egyike [viii], a mennyek országa lakott a szívében és a tekintetében, így amikor az ember látta őt, csak ezekre a belső dolgokra gondolt, és az öltözék, de még a vonások is másodlagosak voltak az arcáról sugárzó lélekkel szemben.

Minden bája és nemes érzelmei ellenére azonban szegény Perditámnak (mert ezt a különös nevet kapta haldokló szülőjétől) egyáltalán nem volt jámbor természete. Hideg és elutasító volt a modora. Ha olyanok nevelték volna, akik szeretettel viseltetnek iránta, más lehetett volna; ám szeretetlenül és elhanyagolva, a kedvesség hiányát bizalmatlansággal és hallgatással fizette vissza. Engedelmesen viselkedett azokkal, akiknek hatalma volt fölötte, ám állandóan felhő ült homlokán; úgy festett, mintha ellenséges viselkedésre számítana mindenkitől, aki közelít felé, és cselekedeteit is hasonló érzés ösztönözte. Szabadidejét egyedül töltötte. A legkevésbé látogatott helyeken kószált, és veszélyes magasságokba mászott fel, hogy magányba burkolózhasson. Gyakorta órákon át sétált fel és alá erdei ösvényeken, virágból és repkényből font füzéreket viselt, vagy az árnyékok villanásait és a falevelek táncát figyelte. Néha patakparton üldögélt, és amikor a gondolataiban szünet állt be, virágokat és kavicsokat dobált a vízbe, s nézte, amint azok elúsztak, ezek lesüllyedtek; vagy fakéregből és levelekből készített kis csónakokat tett vízre, madártoll vitorlával, és nagy érdeklődéssel leste, hogyan navigál piciny hajója az ér sellői és sekélyebb szakaszai között. Közben aktív képzelete ezernyi kombinációt szőtt, „kemény próbákról, szárazon, vízen” [ix] − örömmel veszett bele teljesen ezekbe a maga teremtette kalandokba, és kelletlen lélekkel tért vissza a mindennapi élet unalmas feladataihoz.

A szegénység volt a felhő, amely eltakarta kiválóságait, és minden jósága eltűnni látszott a szeretet balzsamos harmatának hiánya miatt. Hibádzott nála még az az előny is, amellyel jómagam rendelkeztem, a szülők emléke; ragaszkodott hozzám, a bátyjához, az egyetlen barátjához, ám a velem való szövetsége csak növelte az utálatot, amelyet oltalmazói éreztek iránta, és minden hibáját ezért bűntetté növelték. Ha az élet olyan szférájában nevelkedett volna, amelybe öröksége és finom szelleme révén illett, szinte imádat tárgya lehetett volna, mivel erényei éppoly kimagaslók voltak, amilyenek a hibái. Felékesítette minden tehetség, amely megnemesítette atyjának vérét; nagylelkű áram folyt az ereiben, ravaszság, irigység vagy aljasság mind jellemének ellenpólusa volt; arca, amikor gyengéd érzés ragyogta be, nemzetek királynőjéé lehetett volna, a szeme ragyogott, tekintete rettenthetetlenül fénylett.

Bár helyzetünk és természetünk szinte egyformán elvágott bennünket a társasági érintkezés szokásos formáitól, egymás erőteljes ellentétei voltunk. Én nem létezhettem a bajtársiasság és a taps ösztönzői nélkül. Perdita tökéletesen magának való volt. Törvénytelen szokásaim ellenére, én természetemnél fogva kedveltem a társaságot, ő magába zárkózott. Az én életem kézzelfogható valóságban telt, az övé álomban. Rólam el lehetett mondani, hogy az ellenségeimet is szeretem, mivel azáltal, hogy izgattak, örömöt okoztak nekem; Perdita szinte a barátait sem kedvelte, mivel zavarták látomásos hangulatait. Nekem minden érzésem, még elragadtatásom és diadalom is megkeseredett, ha nem oszthattam meg valakivel; Perdita még örömében is magányba menekült, és képes volt napokon át nem adni jelét érzelemnek, sem hasonló érzelmet keresni egy másik emberben. Képes volt szeretni, és gyengédséggel elidőzni barátja külsején s hangján, miközben viselkedése a leghűvösebb tartózkodást mutatta. Nála a benyomásból könnyen vált érzés, és sosem szólt, amíg a külső tárgyakról szerzett érzékeléseit nem elegyítette önnön elméjének belső termékeivel. Olyan volt, akár a termőtalaj, amely magába szívja a mennyek legét és harmatát, majd a virágok, és gyümölcsök legelragadóbb formájában adja őket vissza; ám gyakran volt sötét és rögös is, mint a talaj, amelyet összegereblyéztek, és újra bevetettek láthatatlan magvakkal.

A parasztháznak, amelyben lakott, az Ullswater-tó vizéig lejtett takaros pázsitja, mögötte bükkös kapaszkodott fel a dombra, és a kaptatóról doromboló patak futott nyárfák árnyékolta partok közt a tóba. Jómagam egy parasztnál éltem, akinek a háza magasabban épült a hegyek közé: sötétlő kőszirt emelkedett mögötte észak felé csupaszon, hasadékaiban egész nyáron állt a hó. Hajnal előtt tereltem ki nyájamat a birkalegelőre, s egész nap őriztem. Munkás élet volt ez, mivel eső és hideg gyakoribbak voltak a napsütésnél, de azzal büszkélkedtem, hogy lefitymálom az elemeket. Megbízható kutyám figyelte a juhokat, amikor elosontam találkozni társaimmal, onnan pedig tovább, hogy végrehajtsuk csínytevéseinket. Délben ismét találkoztunk, s megvetőn dobtuk el parasztkosztunkat, miközben tüzet raktunk, és szítottuk a szívmelengető parazsat, hogy megfőzzük rajta a szomszédos védett területről csent vadat. Aztán jöttek a mesék a hajszál híján történt menekülésekről, kutyákkal vívott küzdelmekről, rajtaütésekről és szökésekről, miközben cigány módra körülültük fazekunkat. Egy-egy elcsatangolt birka keresése vagy annak kimódolása, hogyan kerülhetjük el a büntetést, töltötte ki a délutáni órákat; este nyájam a karámjába tért, én pedig a húgomhoz mentem.

Valójában igen ritkán úsztuk meg fizetség nélkül. Finom falatjainkért gyakorta fizettek ütlegekkel vagy bebörtönzéssel. Egyszer, amikor tizenhárom esztendős voltam, egy hónapra a grófság börtönébe zártak. Mire kijöttem, erkölcseim nem javultak, ám az elnyomóim elleni gyűlöletem a tízszeresére nőtt. A kenyér és víz nem szelídítette meg véremet, és a magánzárka nem ihletett gyengédebb gondolatokra. Dühös voltam, türelmetlen, nyomorult; boldog óráimnak csak azok számítottak, amelyekben bosszúterveket szövögettem; ezeket kényszerű magányomban tökéletesítettem úgy, hogy az egész rákövetkező évszakban – szeptember elején szabadultam – sosem vallottam kudarcot abban, hogy kiváló és bőséges élelmet biztosítsak magamnak és társaimnak. Dicsőséges tél volt az. Az erős fagy és a sűrű havazás megszelídítette a vadakat, a vidéki uraságokat pedig a tűz mellé parancsolta; több állatot ejtettünk el, mint amennyit meg tudtunk enni, és hű kutyám kigömbölyödött a maradéktól.

Így múltak az évek; s az esztendők csak tovább növelték a szabadság iránti szeretetemet, és megvetésemet mindazzal szemben, ami nem volt éppoly vad és durva, mint jómagam. Tizenhat éves koromra felnőtt férfinak látszottam, magas és izmos voltam; gyakorlott voltam mindenfajta erőpróbákban, edzett az elemek szeszélyeivel szemben. Bőrömet barnára festette a nap, tudatos erő mutatkozott határozott lépteimben. Senkitől sem féltem, senkit sem szerettem. Későbbi életem során csodálkozva tekintettem vissza arra, aki akkor voltam; milyen végtelenül értéktelenné válhattam volna, ha folytatom törvénytelen pályafutásomat! Az életem az állatokéhoz volt hasonlatos, s az elmémet az a veszély fenyegette, hogy elcsökevényesedik annyira, hogy már csak a nyers természet járja át. Addig barbár szokásaim még nem bírtak rá semmiféle radikális gaztettre, testi erőm növekedett és virult hatásuk alatt, s ugyanezt az utat követő elmémet hasonló nyers erények itatták át. Csakhogy magasztalt függetlenségem naponta zsarnoki tettekre indított, s a szabadságból szabadosság lett. A férfikor határán álltam, oly erős szenvedélyek eresztettek immár gyökeret bennem, akár az erdő fái, s már-már kezdték káros kinövéseikkel beárnyékolni életem útját.

A gyermekes csínyeknél nagyobb vállalkozásokra vágytam, és jövendőbeli tettekről szövögettem féktelen álmokat. Kerültem régi cimboráimat, és hamarosan el is veszítettem őket. Olyan életkort értek el, amikor elküldték őket, hogy betöltsék a nekik rendelt helyet az életben; én azonban, a számkivetett, kit nem volt aki irányítson vagy előre hajtson, megtorpantam. Az öregek kezdtek példaként mutogatni rám, a fiatalok csodálkoztak rajtam, mint tőlük eltérőn; gyűlöltem őket, és utolsó, legrosszabb lealacsonyodásképpen, gyűlölni kezdtem önmagamat is. Ragaszkodtam bősz szokásaimhoz, ugyanakkor megvetettem őket; folytattam harcomat a civilizáció ellen, ugyanakkor vágytam rá, hogy beletartozzam.

Állandóan az foglalkoztatott, amire emlékeztem anyámnak atyám korábbi életéről szóló meséiből; elmélkedtem azon a néhány relikvián, amelyek tőle maradtak rám, s amelyek kifinomultabb létről meséltek, mint amilyen a hegyi kunyhók között volt található, ám mindezekből semmi sem szolgált útmutatással egy másik és kellemesebb életforma felé. Atyám nemesemberekkel állt kapcsolatban, ám mindaz, amit ezekről a kapcsolatokról tudtam, később el lett hanyagolva. A király neve – akihez atyám a halálos ágyán könyörgését intézte, s aki ezt barbár módon semmibe vette, csupán a szívtelenséggel, az igazságtalansággal és az ezekből adódó megbántottsággal fonódott össze számomra. Én valami nagyobbra születtem, mint ami voltam – és nagyobb is leszek; csakhogy a nagyság, legalábbis az én torz felfogásomban, nem feltétlenül állt kapcsolatban a jósággal, és vad gondolataimat nem tartották féken erkölcsi megfontolások, amikor a hírnév álmaiban tobzódtak. Egy hegycsúcson álltam tehát, lábam előtt a gonosz tengere hullámzott; készen álltam beleugrani, és viharként gázolni át minden akadályon vágyaim tárgyáig, amikor különös hatás kerítette hatalmába sorsom árját, és viharzását olyan mederbe terelte, amely inkább a rétet körülfolyó patakocska szelíd kanyargásához hasonló.